Magyar Szó, 2007. április 28.-29., szombat-vasárnap

Szülei évekig hiába keresték a háborúban eltünt Becskei Sándort - A szülők halála után a rokoknok és a filmesek azonosították az 1991-ben elesett fiú holttestét - Május 12-én, Topolyán katonai tiszteletadás mellett temetik újra
Amikor nemrégiben kaptam és továbbítottam a hírt, illetve felhívást, hogy a 7határ Stúdió Kft. dokumentumfilmet forgat az 1992-es évi (akkor még) moravicai parancsmegtagadásról, amihez kéri a polgárok közreműködését, nem tudtam, kit takar a megnevezés, de nagyon érdekelt. Azt sejtettem, hogy magyarországi filmesekről van szó, és latolgattam is, hogy kapcsolatba lépek velük, hisz az említett eseményeken jómagam is többször jelen voltam és emlékszem még a részletekre. A kapcsolatfelvételt aztán addig-addig halogattam, hogy elmaradt, mígnem a napokban felhívott Csernai Árpád, akivel valaha egy cégben dolgoztunk és tőle hallottam újra a 7határról. Másnapi találkozásunk alkalmával részletesebben is szóba került a téma.
- Stúdiónk már régebb óta foglalkozik háborús témákat feldolgozó dokumentumfilmekkel, mi lassan három éve tesszük ezt. Az első ilyenek Boszniában készültek. Mi a megbékélésről szerettünk volna filmet készíteni, de teljesen másként értelmezték. Múlt év végén született az ötlet, hogy a topolyai község 14 áldozatáról készítsünk összefoglaló dokumentumfilmet, mert szerintünk nem múlt még el nagyon hosszú idő - mesélte munkájukról Hegedűs Anita. - Ennek kapcsán voltunk a polgármesteri hivatalban, és Bábi Attila polgármestertől hallottunk egy fiúról, akinek a szülei meghaltak, és akit keres a hozzátartozója. Becskei Sándorról van szó, aki 1991-ben sorkatonai szolgálatát töltve halt meg - minden bizonnyal - gondoltuk. Ezt követően felvettük a kapcsolatot a fiú rokonával, hogy segítsünk neki megkeresni a fiatalembert, majd elindultunk kamerával a kezünkben. Átnéztük a hátrahagyott leveleket, följegyzéseket, katonakönyvet, majd találkoztunk katonatársával, aki túlélte a gránáttámadást, és egy nemzetközi szervezeten keresztül három hónapi kutatás után sikerült azonosítani a szüleitől annak idején vett vérminta alapján.
Lehetséges, hogy a szülei is látták holttestét, csak nem tudták azonosítani?
- Lehetséges, de gondoljunk csak bele, hogy egyetlen gyermekük volt, akit 18 évesen elveszíttek, és bíztak abban, hogy él valahol, hogy elszökött a hadseregből, és ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

Végül hol sikerült megtalálni?
- Egy belgrádi temetőben lévő névtelen sírban - mondta Árpád - 258-as szám alatt. Szerencse a tragédiában, hogy ha a fiút májusig nem sikerült volna azonosítani, akkor végleg lezárták volna az ügyet. Ez nem az első vajdasági eset, amit szeretnénk dokumentálni, mert, mint már említettem, nem múlt el olyan hosszú idő, hogy az eseményeket felkutassuk, dokumentáljuk akár újságcikkek, a szülők, testvérek elmondása alapján. Nem szeretnék olyan hibába esni, mint nálunk az 56-os eseményekkel történt, hogy érdekes módon ma már mindenki részese volt azoknak, csak nincsenek ezt bizonyító dokumentumai. Itt pedig még elég friss, felkutatható dolgokról van szó, és célunk nem a szenzáció, hanem a fiataloknak - mert többségében fiatalokról van szó - emléket állítani, és megismertetni a világot a történetükkel, mert akár Szerbia, akár Bosznia - talán Horvátország már nem annyira -, igen elzárt a világ számára. A külföldiek még mindig félnek ide jönni, nem tudják, mi történt itt, és ezt szeretnénk bemutatni, az elmúlt bő másfél évtizedet. Szívesen beszélgetnénk olyan emberekkel, akik tudnak ebből az időszakból olyan, akár nem teljesen tisztázott történeteket, melyek felderítésében segítenénk, mert a nemzetközi szervezetek szinte könyörögnek, hogy a sok-sok azonosítatlan holttestet azonosítsa már valaki, mert a hozzátartozók nem jelentkeznek. Mindenki azt szeretné -úgy a szerb, mint a bosnyák kormány - hogy az áldozatokat méltó körülmények között temessék el, és igen humánus emberek dolgoznak az említett szervezetekben is.
Nagyon megrendítő dolgok ezek, nem beszélve az áldozatok azonosításáról, ami hozzátartozik munkátokhoz. Hogy élitek meg ezt a részét?
- Szörnyű a látvány az azonosító központokban, ahol 400-500 holttest is van, leszakadt testrészek, amivel nagyon borzasztó szembesülni a hozzátartozóknak is, de az azonosítás bizonyosság arra, hogy hozzátartozójuk meghalt. Már lassan három éve azzal foglalkozunk, hogy fölkutassuk az említett eseményeket, ami nagyon nehéz, de szép munka, és még rengeteg történet van. Aki az országhatáron kívül él, nem tudja, hogy mi történt itt. Amikor egy pap azt nyilatkozza a közszolgálati rádióban, hogy Európa legeslegvéresebb eseménye a második világháború volt, és azóta sem volt ilyen, akkor nem ismerheti az itteni helyzetet. Amikor például végigmegyünk Prijedor vagy Szarajevó, esetleg Belgrádban utcáin, az emberekre nézve mindig az jut eszembe, hogy biztosan vannak gondjaik, nyomja valami a szívüket, elveszítettek valakit, és biztos, hogy ezer sebből vérzik a szívük. Aki ezt nem látja, nem értheti. A katonatársakkal beszélgetve az volt az érzésünk, hogy könnyebben túltették volna magukat egy családon belüli haláleseten, mint a fronton a társuk elvesztésén. Ez annyira mély sebeket hagyott bennük, hogy még ennyi idő múltán is könny szökik a szemükbe, felidézve a eseményeket.
Hogy haladtok a moravicai parancsmegtagadásról szóló filmmel?
- Majdnem kész, a film teljes egészében összeállt, még néhány apróság hiányzik csak. Ezúttal is szeretnénk megköszönni a helybelieknek a segítőkészségüket - az ötlet egyébként ugyancsak Bábi Attilától származik -, hogy felhívásunkra sokan jelentkeztek. Miután befejezzük a filmet, egy példányát elajándékozzuk a moravicai helyi közösségnek, melynek vezetői tervezik a bemutatását is.
Hol láthatók a filmjeitek?
- Főleg fesztiválokon, mert, mint mondtam már, ezek nem szenzációhajhászó filmek, és tudvalevő, hogy a kereskedelmi csatornák nem igazán vevők a klasszikus dokumentumfilmekre. Voltak már sikereink fesztiválokon, és szeretnénk nagyobb plénum előtt is bemutatni alkotásainkat, de fontosnak tartjuk a nézőkkel való beszélgetést, mert akkor lesz kerek az egész. Lehet ugyanis, hogy a filmből nem derül ki minden mindenki számára, de rengeteg apróságot, háttérinformációt tudunk mellé elmondani, hisz tízórányi anyagot is felveszünk egy negyvenperces filmhez. Ezek elkészítésében pedig mindig arra törekszünk, hogy csak a valóságot ábrázolják, nem játszunk meg jeleneteket, ha nincs róla képanyagunk, akkor csak az elmondásokra hagyatkozunk - mondták beszélgetőtársaim, majd átadtak egy sajtóközleményt, mely szerint Becskei Sándor alakulatát 1991. szeptemberében gránáttámadás érte.
Mint a fentiekből is kiderül, szülei évekig keresték, a Belgrádba szállított holttestek között nem vélték felismerni a fiukét, így egészen halálukig abban reménykedtek, hogy él valahol. Sajnos, ez nem igazolódott be, és március végén azonosították holttestét. Május 12-én 14 órakor katonai tiszteletadás mellett helyezik örök nyugalomra a topolyai Nyugati temetőben. Ezt megelőzően 11 órakor Becskei Sándor rokonai és a 7határ Stúdió sajtótájékoztatót tartanak a polgármesteri hivatalban.
Sanyi, adj magadról életjelet címmel 1992. március 15-én jelent meg írásom a szülőkkel készített beszélgetést követően, akik abban reménykedtek, hogy egyszer csak betoppan a fiuk. A szülők elmesélték, hogy hányszor jártak Belgrádban azonosítani a holttesteket, de egyikben sem ismerték fel fiukét. - Még október első heteiben bejártam a nagyobb magyarországi menekülttáborokat is, a Vöröskereszt segítségét kértem, de semmi eredmény - mesélte akkor az apa. - Nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, hogy meghalt, de ha mégis, míg valamit nem ismerek fel, ami azt bizonyítja, hogy ő volt, nálunk temetés nem lesz. - Most viszont igen, amit a szülők már nem érhettek meg.
NAGY Klára