Hét Nap, 2008.05.28

A topolyai Foto Rind évtizedei

,,Csodálatos, hogy mennyiféle kép van
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót.''

Várnai Zseni: Csodálatos című versrészletével kezdődött el az a portréfilm, amelyet a 7határ Stúdió készített Csernai Árpád producer és Egri József rendező ötlete alapján a 70. évfordulóját ünneplő topolyai Foto Rind műhelyről. Az üveglemeztől a digitális fotóig című alkotással igyekeztek mind a szerzők, mind pedig Topolya méltón megemlékezni az egyik legrégebbi észak-bácskai fényképészdinasztiáról. A Művelődési Ház kiállítótermében összegyűlt szép számú közönség nagy tisztelettel üdvözölte a portréfilm szereplőit, a Rind családot.
- Édesapám, Rind Boldizsár alapította a céget több nekifutás és kisebb-nagyobb zátonyra futás után 1938-ban. Eredetileg borbélynak készült Csantavéren, nagyapám elképzelése szerint, de igazából nem érdekelte ez a mesterség. Ez csakhamar ki is derült, mert a katonaság idején, Belgrádban minden szabad idejét a fényképésztudomány elsajátításának szentelte. Aztán később, amikor áthelyezték Nišbe, már el is szegődött egy fotóshoz, hogy tökéletesítse a tudását. Akár ott is maradhatott volna örökre, mert nagyon elégedettek voltak vele és állást is kínáltak neki a leszerelése után, de édesapám mégis hazavágyott a szülőfalujába, Topolyára - regél a kezdetekről fia, az immár 75 éves Rind István, hiszen a családi történet nem ismeretlen előtte.
- Édesapám afféle mozgó fényképész volt (bejárta a környező falvakat, tanyákat), s főképp a szegényebb népréteg fotósa. Ott volt az aratásoknál-csépléseknél, a szüreteken és disznótorokon, a menyegzőkön, búcsúkon, vásárokon... Nagyon kezdetleges módszerrel dolgozott, még üveglemezekre rögzítette az örökkévalóvá vált pillanatokat... És arról álmodozott, hogy összekuporgatott pénzéből fényképészműhelyt nyit. Sikerült is neki, de aztán nyílt még két cég, amelyek sokkal jobban voltak felszerelve, mint az övé, így hát csődbe ment. Egy kis idő múlva ismét megpróbálkozott a dologgal, de újra kudarcba fulladt a vállalkozása. Aztán jött egy új korszak, igazolványképeket kezdett el készíteni, s egyszerre felvirágzott az üzlet. Meg a Topolyán állomásozó katonák is be-betértek hozzánk, vagyis megszilárdult a helyzetünk.
A családi archívumban megőrzött, kifakult képek egy letűnt világ kordokumentumai ma már. Mint ahogyan muzeális értékeket képviselnek a régi, kimustrált apparátusok és fotóskellékek is.
- Noha sokat forgolódtam apám fényképészstúdiójában, mégis azt kell mondjam, a véletlen hozta úgy, hogy magam is erre a pályára kerültem. A topolyai Madách reálgimnáziumba jártam, jó tanulónak is számítottam, de negyedikben megbuktam tornából. Én, az ifjúsági válogatott focista, a mezei futóversenyek bajnoka... Szóval inasnak szegődtem apám mellé, majd később, amikor leszolgáltam a katonaságot és hazajöttem, beálltam a szabadkai Pertics stúdióba tanulni. Akkor az nagyon fejlett, korszerű stúdió volt ám!
Az emlékek felelevenítésébe bekapcsolódik a feleség is, aki derűsen elárulja, hogy az udvarlás mellett Pista bácsi arra is szánt időt, hogy fokozatosan bevezesse mátkáját a fényképésztrükkök, így a retusálás és a festés titkaiba is...
- Ennyi esztendő után is csak azt mondhatom: boldog ember vagyok, mert egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, s ez nem mindenkinek adatik meg. Mint ahogyan az sem, hogy megértő házastársra, családra és munkatársakra leljen hosszú pályafutása során. Én ezzel is büszkélkedhettem. 1996-ban vonultam nyugdíjba, de azóta is mindennap benézek a stúdióba - amelyet immár a lányom, Erika vezet szorgos odaadással és határtalan lelkesedéssel -, mert egyszerűen hozzátartozik az életemhez. Ma már látom: a digitális fotózásé a jövő, s ehhez az én szakmai tudásom és tapasztalatom már kevés, de bízom abban, hogy az újítások rögös útját járó Fotó Rind Stúdió ebben is megállja majd a helyét.

(k. o.)