Magyar Szó, 2007. július 14–15.

Parti Andrea filmekkel rajzol képet a délvidéki sorsokról, történésekről, emlékekről - Most éppen a csángók vajdasági tartózkodása foglalkoztatja
Parti Andrea az újvidéki Magyar Tanszék végzőse. Fél éve a mártélyi 7határ stúdióban dolgozik szerkesztő-rendezői minőségben. A bácskossuthfalvi egyetemista a stúdió vezetőivel, Hegedűs Anitával és Csernai Árpáddal akkor került kapcsolatba, amikor azok dokumentumfilmet készítettek az 1992-ben történt kényszermozgósításról.
Az újságokban lehetett a felhívásukat olvasni, melyben kérték mindazok jelentkezését, akik bármilyen információval rendelkeznek a bácskossuthfalvi parancsmegtagadással kapcsolatban.
* Említetted, egy nehezen megmagyarázható belső késztetés ösztönzött arra, hogy jelentkezz a felhívásra.
- 1992-ben csupán kilenc éves voltam, ezért semmilyen segítséget nem tudtam nyújtani a film készítői számára, ám ennek ellenére levéllel fordultam hozzájuk. Egyetlen igazi emlékem mély, és azt hiszem, örök. 92 januárjának egy késő estéjén kopogtak az ablakon, édesapámat keresték. Apa katonai behívót kapott, s hajnalban már indulnia is kellett a háborúba. Az év első néhány hónapja számomra arról szólt, hogy az iskolából hazaérve édesanyámmal és a bátyámmal összeszorult szívvel írtunk levelet apának a frontra. 1996-ban édesapám meghalt. Mikor a 7határ stúdió felhívását elolvastam, számomra is megdöbbentő érzések kerültek bennem felszínre. A dokumentumfilm azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy bemutassa azoknak a bácskossuthfalvi férfiaknak a bátorságát, akik nemet mertek mondani a háborúra. Meggyőződésem, hogy ha bárki, bármikor szót emel az erőszak, az agresszió ellen, s szavait tetteivel is igazolja, az mély tiszteletet érdemel. A helybeli férfiak erkölcsi győzelme így számomra vitathatatlan. De bevallom, féltem attól, hogy egy róluk szóló film rossz színben tünteti majd fel mindazokat, akik elmentek a háborúba, így tehát apámat is. Ezt nem hagyhattam. Az emléke túl fontos a számomra ahhoz, hogy ezt megengedhettem volna. Levéllel fordultam tehát a stúdióhoz, mert én nem csupán a sztrájkolók számára kívántam erkölcsi győzelmet, hanem azok a vajdasági magyar férfiak, köztük apám számára is, akik emberként tudtak hazajönni az embertelenségből. Csernai Árpád azonnal visszajelzett. Elmondta, hogy egy olyan perspektívát mutattam számukra, amire ők maguk nem is gondoltak. Felkértek, hogy nézeteimet a kamerájuk előtt is mondjam el, s én megtettem.
* Mi történt ezután?
- A riport után kötetlen beszélgetést folytattunk, s egyszerre egészen váratlanul munkát ajánlottak. Hihetetlennek tűnt mindez, de egy percig sem gondolkodtam.
* Az elmúlt hónapok igen komoly munkával teltek.
- Első filmemet májusban készítettem el Újvidéki séta címmel. Ismeretterjesztő filmben mutattam meg azt, hogy milyennek látom a várost. A filmnek számos hiányossága van, amit én magam is látok, de minden hibájával együtt is nagyon büszke vagyok rá. Második filmemhez már nagyobb bátorsággal kezdtem Magyar Atlantisz?- címmel Szerémséggel foglalkozom benne, illetve az ott lévő méltatlanul elfelejtett, vagy kevéssé számontartott történelmi, és művelődéstörténeti értékekkel, s nem utolsósorban a szerémségi magyarok jövőjével. Azzal, hogy a jövőt illetően a történelem milyen perspektívát mutat számukra. Hogy van-e a szerémségi magyarságnak esélye a megmaradásra, s hogy nekik maguknak mi a véleményük arról, hogy vannak, akik nem csupán a jövőjüket kérdőjelezik meg, hanem még a jelenüket, a létüket is tagadják. Hihetetlen, hogy a nehéz körülmények visszahúzó erőivel szemben milyen sokat kell küzdeniük, s mi nem sietünk a segítségükre... A címben kérdést tettem fel, s bízom abban, hogy a film végén mindenki megtalálja rá a választ.
* További terveid ?
- A fejemben már több film terve is megfogalmazódott, s bízom benne, hogy képes leszek megvalósítani őket. Természetesen ez nem sikerülhetne önzetlen társak nélkül. Lung Péter az operatőröm, aki maximális segítséget nyújt nekem, a párom, Vinaji Árpád is részt vesz a szervezésben, riportkészítésben, de köszönettel tartozom mindazoknak a volt tanáraimnak és ismerőseimnek is, akikhez bizalommal fordulhatok.
- Kedves volt osztályfőnököm és történelemtanárom, Nagy Tibor mondta mindig, hogy egyetlen baj van Péterváraddal, az, hogy Gárdonyi Egerben született... Megszívlelve ezt a gondolatot, melyben a csodálat és a keserűség hangjai egyaránt benne foglaltatnak, úgy döntöttem, Pétervárad megérdemel annyit, hogy legalább egy 30 perces dokumentumfilmet készítsek róla. A film anyaga már a vágószobában van...
* Egy újabb, lapunk hasábjain is megjelent felhívás kapcsán találkoztunk; ismét egy mélyen elhallgatott történelmi téma felé fordultál.
- Most az 1941-ben Bácskába telepített bukovinai székelyek hányattatott sorsával foglalkozom. Elsőként Bábi Attila, Topolya polgármestere említette nekem a témát. Cservenák Pál, topolyai helytörténésszel dolgozunk most azon, hogy megismerjük s megismertessük, hogy e kis közösség hogyan próbált 1941-44 között otthonra lelni nálunk, s hogy mindez miért nem sikerülhetett nekik. Magam is megdöbbentem, hogy milyen hiányos a tudásunk. Történelemórán a világháborúról tanulva több száz és ezer kilométerre tőlünk zajló eseményekről, nyugati és keleti frontról hallunk, de arról már nem, hogy ugyanakkor a saját falunkban, vagy néhány kilométerrel távolabb mi történt. Határozott szándékom, hogy megmutassam magunkat Magyarország számára, s tükröt tartsak önmagunk elé. Terveim szerint amatőr filmszemlén is részt veszünk majd.
Andi végül azt is elmondta, tudja, hogy rengeteg tanulás vár még rá. Hatalmas kihívásnak tartja a felkínált lehetőséget, és hisz abban, hogy mindenki kap egy vagy akár több lehetőséget az élettől. A kérdés csupán az, képesek vagyunk e megragadni azt.
-Nekem most sikerült, és nem egyszerűen csak elégedett, hanem boldog is vagyok. - búcsúzott egy szép mosollyal a bácskossuthfalvi lány.
Herceg Elizabetta